Bármilyen negatív dolog érte is, mindig a rajzhoz nyúlt elsőként; képzelőereje és keze segítette át a hullámvölgyeken, melyek igencsak gyakran meglátogatták őt, bármily vehemens módon próbálta is elkergetni őket.
    Most is éppen úgy zajlott minden, ahogy máskor. Hazaért, éppen csak belökte az ajtót (hajlamos volt elefelejteni a számára érdektelennek tűnő dolgokat, így a kulcs ritka vendég volt nála), majd nagyot sóhajtott az üres, szokás szerint rendetlen lakás láttán. Nem ártana valamikor rendet rakni... Azonban nem érzett magában elég erőt a kínos procedúrához a nap zavarbaejtő eseményei után.
    Bevágta maga mögött az ajtót, és pillantásra sem méltatva az előszobában lógó szomorú tükröt, belépett saját kis birodalmába. Pedig talán érdekes lett volna az a tükörkép, melyet megpillanthatott volna;  a szokásosnál halványabb mosoly, feldúlt tekintet és rendezetlen egyenruha. Jelek, melyeket Uchiha Sasuke hagyott hátra maga után.
    -Hűtő, hűtő, hűtőcskee... - dünnyögte magában. - Vajon mit tartogatsz ma szá... Ááááá! Megmozdult, eskü, ez a valami megmozdult!!
    Inkább becsukta tehát a korrodálódott masina ajtaját, és magabiztosan megvonta a vállát. Úgyis éppen kedvet kaptam Ichiraku ramenjére. - És bár éhes volt, de előbb rajzolni akart; tapasztalatból tudta, hogy a feszültséget érdemes azonnal levezetni, ahogy felgyűlik az emberben.
    Olyan közel van a Comiket! Mi lesz, ha ismét képtelen leszek befejezni a munkámat a leadási határidőig? Nem akarok újra állás után nézni... A suli és a rajzolás mellett alig marad energiám másra, de... - így gondolkozott magában, de hiába, még mindig nem akaródzott leülnie félbehagyott doujinshije mellé, csak rajzolt, ahogy a gondolatai áradtak. Naruto nem volt a kötöttségek embere; inkább szenvedett, mintsem kényszerítve legyen arra, hogy valamit tegyen, vagy éppen ne tegyen. A szél embere volt: hol szárnyalni vágyott, hol megpihenni egy felhő bársonybőrén; majd zuhanni a mélybe, elnehezülten, hogy az utolsó pillanatban ismét erőre kapva - szárnyaljon ismét, akár a végtelen.
    Már alkonyodott, amikor végre feltekintett rajzaiból. A gyomra egy hangos morgással jelezte, hogy nem hajlandó tovább másodlagos szerepet betölteni a művészet mellett.
    -Jól van, naa. Nem kell annyira idegbajosnak lenni. - vigyorogta Naruto. Egészen úgy érezte, hogy kifogyhatatlan energiája visszatért, és a mosolya is helyreállt. Igazán csak ennyi kellett, hogy elfelejtse a Sasukével történt incidenst?
    Zsebre vágta békás tárcáját, és hóna alá csapva narancssárga-fekete pulcsiját nekiiramodott az estének.
    November lévén elég csípős volt az idő, és úgy tűnt, hogy ismét sűrű köd száll a városra. Vidáman ballagva a zsibongó kisváros festői fényei között eldöntötte, hogy a következő napot a doujinshijének szenteli, és többé nem bújik ki a felelősség alól. Az elhatározás különös módon rengeteg energiával töltötte fel: Ichirakuhoz már fütyörészve lépett be.
    A visszafelé útja még ennél is gondtalanabb volt: teli hassal még rózsásabb színben tűntek fel lelki szemei előtt a dolgok. Kettessével vette a lépcsőfokokat a csöndtől kongó lépcsőházban, és még egy kedves kis dalt is hümmögött. Doujinshikém, doujinshikém! Várj meg, jövök!
    Vigyorogva nyitott be lakásába, de arcáról azonnal lehervadt a mosoly, ahogy meglátta a falnak támaszkodó, sápadt alakot.
    -Na végre! Már azt hittem, hogy reggelig kell várnom rád, usuratonkachi!